“HA NYITOTT VAGY, AZ MINDIG JÓ” – INTERJÚ TILL ATTILÁVAL

fotó: Püsök Renáta/bepure photo

Tillát az egész ország ismeri a képernyőről, de biztosan van olyan, aki látta őt a Szigeten is fellépni egykori zenekarával. Képekben gondolkodó ember, akihez azonban a zene is olyannyira közel áll, hogy tizenéves korától kezdve éveken át zenélt, több formációban és műfajban is kipróbálta magát, és egy egyórás beszélgetés, amiben eljutunk a Bizottságtól az LMFAO-ig, néhány percnek tűnik. Vajon jó választás Axl Rose az AC/DC énekesi posztjára? És mit adhat egy tévés tehetségkutató a műsor szereplőinek? Többek között ezekről a kérdésekről, és legújabb, „Tiszta szívvel” című filmjéről beszélgettünk.

  • A művészet, különösen a vizuális művészet mindig is nagyon közel állt hozzád, egy ideig festőnek készültél, filmezéssel pedig a mai napig foglalkozol. Mindezek mellett a zene szerepet játszott valamilyen módon az életed különböző szakaszaiban?

Mindig nagyon-nagyon közel állt hozzám a zene, szerintem mindenki így van ezzel. Akkor van baj, ha nem. Az biztos, hogy már gyerekként is, valamilyen zenei hatás mindenkit ér, és az ember úgy van összerakva, hogy óhatatlanul mozog, reagál rá. Nálam is így volt, már gyerekkoromban hallgattam azokat a lemezeket, amiket a szüleim – ez még a nagy bakelit- és kazettakorszak volt: Elvis Presley, Rolling Stones, Boney M., ABBA, és hasonló klasszikus lemezek, a magyarok közül pedig Korda György, Máté Péter, akit én is nagyon megszerettem, de apám kedvelte Zalatnay Cinit, Kovács Katit is, aki minden idők egyik legdögösebb és legkomolyabb énekesnője. Ezek a zenék a ma sem állnak távol tőlem.

  • Ezek szerint egészen hamar kialakult a kötődés a zenéhez. Később próbálkoztál esetleg zenészként is?

Igen, magam is zenéltem, volt több zenekarom is. Óbudai vagyok eredetileg, ott nőttem fel az akkori nagyon erős volt a punk kultúrában, sokan zenéltek a környékünkön. A bátyám, aki az Árpád Gimnáziumba járt, az ottani gyerekekhez hasonlóan nagy rajongója volt a híres magyar  punk zenekaroknak. A mi lakótelepünkön lakott a Tizedes meg a többiekből maga Tizedes. Április 28-án mutatják be a „Tiszta szívvel” című filmet, aminek a főszereplőjét Rupaszov Jánosnak hívják – az ő nevét egy igazi őspunktól, Rupaszov Tamástól kölcsönöztem, aki a Trottelből lehet ismerős. Emlékszem, kiskamasz koromban, 11-12 évesen láttam többször ott a környékünkön, később zenéltünk is velük egy Kretens-, Tizedes meg a többiek-féle bulin, és teljesen lenyűgözött. Igazi vagány volt lángoló vörös hajjal, bakancsot, bőrdzsekit hordott, és ez annyira belém égett, hogy a mostani filmemnek a főszereplőjét róla neveztem el, meg is beszéltem vele.

A bátyám kezdett el hamarabb gitározni, azt hiszem Hrutka Robi hatására, aki azóta számtalan zenekarnak volt a tagja. Én pedig a bátyám ösztönzésére kezdtem el basszusgitározni. 13 évesen már nyomtam, gyakoroltam a punk zenéket, Sex Pistols-tól, Dead Kennedys-től kezdve a magyar punkig mindent. Jolana basszus gitárom volt, Jolana húrokkal, ami a nyaktól körülbelül 5 centire volt, hamisan szólt, és ha lefogtad a húrokat, meghajlott a hangszer. Aki élt és gitározott a Szociban, az tudja, hogy a Jolana mit jelent. Lemezjátszóba dugtuk be a gitárokat, mert nem volt még akkor erősítőnk. A dobosnak meg az a régi műanyag szék jutott, amivel kisgyerekként buszosat játszottunk, és az volt a kormány. Több színben lehetett kapni ezt a széket, úgy nézett ki, mintha két tölcsér lenne összeragasztva, és a nagymamák abban tartották a cipőpucoló szettet, meg a nejlonzacskókat. Ebből lett dobszerkó. Nagyon-nagyon szerettem ezt az időszakot.

Később a lakótelepen volt egy inkább rock-metal zenét játszó zenekarunk, de a koncertig velük nem jutottunk el, csak össze-vissza zenéltünk. A szüleim nagyon jó fejek voltak, abban az időben felfogadtak egy tanárt mellém, egy jazz-szaxofonost, aki nagyon jó basszusgitáros is volt, és oktatásból szedett össze egy kis mellékest.

  • Az ő érkezésével új zenei hatások is értek, elkezdtél barátkozni a jazz műfajával is?

Igen, bejött egy másik világ, Weather Report, Stanley Clarke és hasonlók. A komolyabb basszustanulmányok elindulásával lassan leszakadtam a punkról és a rockról. De attól függetlenül szeretem ezeket a műfajokat a mai napig, főleg a rockot. Később több zenekari felállásban is benne voltam. A Képzőművészeti Szakközépiskolában a képzőművészet, a grafika és a festészet mellett nagyon erősen jelen volt a zene is, sok zenekar működött a suliban, hagyomány, majdhogynem muszáj volt zenélni. Emlékszem, amikor bekerültem a kisképzőbe, akkor voltak negyedikesek Szabó Győzőék, és nekik volt egy olyan formációjuk, ami több műfajt ötvözött. Győző volt az énekes, és nagyon jól játszottak, fontos zenekarnak számítottak az iskolában. Korábban legendás volt a Nők Lapja zenekar, róluk mi már pont lemaradtunk. Én is játszottam körülbelül három felállásban mint basszusgitáros, de dobos is voltam egyszer, a Dead Dogs nevű zenekarban, amit egy osztálytársammal alapítottunk. A punk hagyományaihoz híven rendes botránykoncertjeink voltak. Eleve csak három számot tudtunk, de három szám után amúgy is összeomlott a közönségünk az ordenáré viselkedésünk miatt. Volt egy koncertünk az iskola művésztelepének a WC-jében. A József Attila Gimnáziumból örökre kitiltottak minket a viselkedésünk miatt, és még két pesti szórakozóhelyről is kidobtak.

  • Ezek szerint tényleg mindent beleadtatok a punk életérzésbe. Meddig ment ez így?

Később a Pixel Zuzi nevű zenekarom már komolyabb volt. Ott énekes voltam, és Temesvári Balázs volt a gitáros, aki egyébként ma is ismert név az underground körökben. Ezzel a zenekarral még a Szigeten is felléptünk 1998-ban, majd feloszlottunk. Ekkor már éreztem, hogy előadóként valójában nincs közöm a zenéhez, nem vagyok muzikális, nem jó a fülem, nem tudok igazából énekelni, így befejeztem. Maradtam a vizualitásnál, hiszen én képekben gondolkodó ember vagyok, kizenéltem magam, azóta csak hallgatom a zenét.

  • fotó: Püsök Renáta/bepure photo
    fotó: Püsök Renáta/bepure photo

    Ha a képzőművészet és a zene találkozásáról beszélünk, nem lehet elmenni szó nélkül a Bizottság mellett. Szeretted a zenéjüket?

Nagyon-nagyon szerettem mindig is, külön-külön is jónak tartom őket, FeLugossy Lacát, Wahorn Andrást, meg a Zámbó Öcsikét is, együtt pedig szenzációsak voltak. Elképesztően jó volt a magyar underground: a Kontroll Csoport, a Balaton, az Európa Kiadó – ami egyébként minden idők legjobb rock’n’roll zenekara volt, ez nem kérdés -, de a Bizottság annyira különleges volt, hogy még csak hasonló sem született azóta sem. Nagyon sokat hallgattam Bizottságot régen, egyébként ők is felléptek Óbudán, a Fekete bárányok fesztiválon.

  • Rajtuk kívül kik azok az előadók, zenekarok, akik hatással voltak rád, akiket egy életre megszerettél?

Alapvetően mindig a rock’n’roll-t szerettem és a kemény zenét. A rock’n’roll nagy klasszikusait, például Elvis Presley-t, a mai napig imádom, hallgatom, de nagy kedvencem a Rolling Stones, a Motörhead, és az AC/DC is. Szeretem a klasszikus rockot, a Deep Purple-t rongyosra hallgattam. Manapság leginkább futás közben hallgatom, például a Highway Star című dalukra úgy futok, mint a nyúl. Az AC/DC esetében szerintem én vagyok az egyedüli, aki nem sajnálja, hogy a sapkás [Brian Johnson – a szerk.] kikerül a zenekarból, minden tiszteletem az övé, de AC/DC-t én csak a Bon Scottal szeretem. A gyerekeimnek is ezt adtam át, ők is szigorúan Bon Scott-hívők, de persze azért néha hallgatták a zenéjüket a sapkás korszakából, ezt bűntudattal, de mindig bevallották. Örökre nagy élmény nekem a Let There Be Rock című rockfilm, amit egy párizsi koncert során forgattak, Bon Scottot még pont elcsípték. Akkor ez a film még bejött a moziba, Óbudán néztük meg a bátyámmal és a többiekkel, teljesen kész voltam tőle. Azonnal kitört az AC/DC-őrület, nagyon szerettük a zenekart. A Motörhead-nél ugyanez volt, a nagy slágereket már hallottam a ’80-as évek elején, tudtam, hogy ez jó, és nagyon szerettem. Nagy kedvencem volt a Beatles is. Náluk mindig elcsodálkozom azon, hogy a dallam, mennyire erős. Ha a Rolling Stonest nézzük, ott a ritmus, a dög, az érzékiség, a tánc, a vér az erős, a Beatles-nél pedig a szép dallamok. A klasszikus, híres zenekarok mellett mindig is érdekelt az art rock is: Iggy Pop, David Bowie vagy a Rocky Horror Picture Show.

  • A nagy klasszikusok mellett milyen újabb generációs előadókkal bővült a személyes kedvenceid listája?

Most például nagyon sok olyan amerikai zenészt hallgatok, akiket nehéz bárhova besorolni: Matthew E. White vagy Timber Timbre. Fura, elszállt hangulatú zenék, de azonnal megérzed a hatását. Ennek az őse volt a Doors, őket is nagyon bírtam. Nagyon érzéki volt Jim Morrison, vagy Jimmy Hendrix és Janis Joplin is – őt a mai napig hallgatom.

  • Előadóhoz, stílushoz vagy korszakhoz kötődsz inkább?

Alapvetően nagyon szeretem a dalokat, a dalt mint formát, ha mondjuk olyan valaki, mint Máté Péter, dalokat énekel. Nekem az elektronikusabb zene nem annyira jön be, sokkal jobb, ha van eleje meg vége, amikor valaki valamit a lelkével elmond. Ezért szeretem például Amy Winehouse-t is. Ezt a vonalat keresem a mai zenében is. Emellett a másik kategória, ami hozzám nagyon közel áll az, amit Janis Joplin is képviselt: egy nagyon egyszerű üzenetet, hogy „jaj bébi, most mi van, akkor jössz vagy nem jössz”, vagy „de rossz ez így”, ezeket olyan csodálatosan tudja hosszú perceken át nyúzni, tekergetni, hogy ennél jobb szerintem nincs. Ez a formán túli, de mégis formába öntött rock’n’roll a legjobb. Sokfajta zenét hallgatok, ma már leginkább sporthoz vagy este, ha egyedül vagyok.

  • Számtalanszor feltették már neked is a kérdést pályafutásod során a mainstream és az underground közötti különbségről, e két terülte átjárhatóságáról. Szerinted érvényes egyáltalán ez a különbségtétel bármilyen területen, akár műsorvezetésben, akár zenében?

Sokszor összefolyik. Például amikor kicsik voltak a gyerekeim, hallgatták az LMFAO-t, nekik az egy vicces zenekar volt. Velük én is megszerettem, ahogy Macklemore Thrift Shop című számát is. Kétségtelenül mainstream zenék, de van bennük valami furcsa. Például az LMFAO fellépése a Szigeten – a fesztivál, ami sokak szerint szintén mainstream, szerintem egyensúlyoz a mainstream és az underground között – az utóbbi idők egyik legjobb koncertje volt. Annyit röhögtünk a gyerekekkel, ott voltak a műanyag krokodilok meg pálmafák, felfújható gumimedencében eveztek emberek a tömeg tetején. Kinézetében az a koncert majdnem olyan volt, mint a Bizottság. Nyilvánvalóan ez egy mainstream, szórakoztató esemény volt, nem annyira költői, de mindenképpen érdekes.

fotó: Püsök Renáta/bepure photo
fotó: Püsök Renáta/bepure photo

Egyébként nem az az alkat vagyok, akinek fontos az identitástudatához, hogy egy jól elszigetelt világban éljen, aminek fontos eleme, hogy mi az, amit nem enged be ebbe a világba, és mi az, amit igen. Én sok mindent beengedek a saját világomban, és sokfelé bóklászom a művészetben is, mert sok minden tetszik. Régen jellemző volt az a tendencia a nyugati kultúrában, hogy szinte minden, ami értékes volt, a széléről indult. Aztán a nagy népszerűségnek köszönhetően középre került, majd diktálta, hogy mi van középen. Amióta nagyon felerősödött az ipari jellege a művészet előállításának – ez a filmekre is vonatkozik – bonyolultabb a helyzet, mert a kreált jelenségek kerültek középre. És egyre nehezebb bejutni. Ennek ellent mond például Amy Winehouse, hiszen hány énekes próbál úgy énekelni, mint ő, mert nagyon bejött ez az R’n’B királynős, rekedtes, inkább New York-i zenei hozzáállás, életérzés. Vagy például Adele, aki nagydarab, és annyira jó. Nem tudná őt az ipar előállítani. Ő például testileg az ipar csődje lenne, ilyet nem lehet, nem szabad, mégis ő a legnagyobb királynő. Sokan szeretnének egy Skyfall-t, vagy egy Hello-t úgy elénekelni, mint ő. Mivel az ipar most többnyire uralja a középső részt, ezért lehet nagyon erős az, amit indie rocknak hívnak. Azt nehéz meghatározni, hogy nálunk ma mit jelent az underground, de sejtjük. Látható különbségek persze adódnak, például a magyar fesztiválokra egészen más zenekarokat hívnak meg, mint amik a rádióban szólnak – ez a jelenség is arra mutat rá, hogy külön világok vannak. Az biztos, hogy manapság az az egyik legfontosabb tényező, hogy mi mennyire eredeti, és mennyire jó az nekem – én finnyásabb vagyok, nekem bizonyos tucattermékek nem jönnek be.

  • A gyerekkori emlékek kapcsán nem ragadott magával a manapság divatos bakelit-reneszánsz?

Nem. Vannak bakelitlemezeim, újak is, de lemezjátszóm nincs. Szeretnék venni egyet, több alkalommal tervezte a család is meglepnek vele karácsonyra, de valahogy mindig lekerült a listáról. De egyszer biztosan lesz. Ma elsősorban digitális formátumban hallgatunk zenét, amivel az a baj, minden élesen össze van kompresszálva. Ezt sokszor nem is észlelik az emberek, de rá lehet jönni, ha élő zenét hallgatsz. Még inkább akkor érezni a különbséget, ha elmész egy high end show-ra, ahol egy csöves erősítőben csak egyetlen cső 200 ezer forint. Amikor egy ilyen cuccra felraknak egy Jimi Hendrix-lemezt, és hallod, ahogy bejön a színpadra, matat a gitárral, tisztán hallani, mit mond, ahogy elválik a hangja és a gitár. Már ekkor gyönyörű, pedig még nem is zenéltek, és amikor elkezd játszani Hendrix, az egyszerűen mámorító, hihetetlen volt. Ez lehetne egyébként program is az embereknek, kellene ilyen bakelit high end show-kat tartani, ahol csak zenét hallgatsz.

  • Szerinted ma lenne erre igény? Mindenki rohan, útközben hallgatnak zenét az emberek, rá lehetne venni őket arra, hogy nyugodtan végighallgassanak egy egész albumot?

Nem vagyunk örökösen annyira felgyorsulva, sokszor vissza tudunk lassulni.

  • Régi nagy kedvenceid munkásságát követed manapság is? Például Iggy Pop legújabb albuma felkeltette az érdeklődésedet?

Konkréten Iggy Pop nem, most inkább másokat hallgatok. Volt körülbelül tíz év, amikor nagyon szerettem őt, de mindig lepattanok az aktuális kedvencről. Az első magyarországi koncertjén viszont ott voltam a PECSA (Petőfi Csarnok) külsőben, meg a Szigeten is láttam. Ilyen eseményekre el szoktam menni. Mostanában azon gondolkodunk a gyerekekkel, hogy elmenjünk-e megnézni az AC/DC-t Axl Rose-zal Bécsben.

  • Mit szólsz ahhoz, hogy ő lett az AC/DC énekese?

Axl Rose-t csúcsnak tartom, nagyon szeretem, de mint ember, lelkileg borzalom. Tényleg nagyon szeretem, de idegileg nem bír ki egy Guns N’ Roses-turnét sem, eleve úgy indult a történet, hogy eltörte a lábát. Ez csak ő lehet. Iggy Pop nyolcszor leugrik a színpadról és sérülés nélkül megússza, Axl Rose meg egyből eltöri a lábát. Illetve szerintem nem olyan jó a hangja már, de bevállalta a Guns mellé az AC/DC-t is. Egyből megjelent egy kérdőjel a fejemben, hogy nem fog így minden összeomlani? Egyébként nem rossz, ahhoz képest, hogy mennyien próbálkoznak AC/DC-vel úgy, hogy a végeredmény szörnyű. Bon Scottot nem közelíti meg. De ettől függetlenül gondolkozunk, hogy megnézzük-e. A gyerekeket is érdekli, és ilyen vélhetően többször nem lesz. Hogy mennyire lesz jó, azt nem tudom. De Angus Young még mindig elképesztően nyomja, őt látni izgalmas lenne.

  • A műsorvezetői pályafutásodban is mindig előkerült a zene. A Megasztár tehetségkutatót több évadon keresztül vezetted.

Hat Megasztár volt.

  • Ezeket a zenei tehetségkutató műsorokat sokszor érik olyan kritikák a zeneipar felől, hogy hamis képet sugároznak a fiatalok, kezdő zenészek felé. Te ezt belülről hogyan élted meg, hogy láttad?

Nem vagyok zenész, ebből a szempontból nem tudok ennyire problémásan állni ehhez a kérdéshez. Ha azt mondják a zenészek, hogy a legjobb dolog az, ha te a saját zenédet, szövegedet kitalálod, a saját dalaidat játszod, és önerőből elérsz valamit, az a legjobb, ezzel maximálisan egyetértek, de azért lehet, hogy több út is van. Ráadásul a világban nagyon erős a média jelenléte, ha tetszik, ha nem, ez így van. A showbusiness egy megállíthatatlan gépezet, nagyon durván beindult az 50-es években, és ma ennek a világnak részét képezik a tehetségkutató műsorok, ráadásul több milliós nézettséggel. Én a Megasztárosoknak mindig azt mondtam, ne feledjék el, hogy attól, hogy a televízió egy csodavilágot létrehozó, profi gépezet, ami képes arra, hogy ha ők bárhova is utaznak az országban, csomó tinit odavonzanak, de ez egyfajta mesterségesen létrehozott rajongás, mesterséges környezet, ami meg fog szűnni, ha a műsor véget ért. Ezzel nincs is baj, látható, hogy sokan azok közül, akik a Megasztárral népszerűséget kaptak, megpróbálták azt beváltani valódi művészetre, zenére. Ez nagyon sok embernek sikerült, nagyon sok embernek meg nem. Tulajdonképpen a műsortól függetlenül, valahogy az élet helyreállítja a rendet, beáll a balansz. Attól nem kell félni, olyan nincs, hogy elveszik a helyeket a megasztárosok, az X-faktorosok a többiektől. Szerintem azoknak a haknizó műszéknek jelentettek valóban konkurenciát a tehetségkutatóban feltűnt gyerekek, akik egyébként hasonló módon kerültek a köztudatba, csak televízió nélkül, vagy hasonló dolgokat csináltak. Az igazán erős zenekaroknak, előadóknak, mint a Quimby, a Tankcsapda, vagy az egykori Heaven Street Seven, sosem jelentett valójában az ő jelenlétük konkurenciát. Egyébként meg az, hogy egy profi gépezet elkezdjen egy emberrel foglalkozni, Nyugaton régebben is így volt. Elvis Presley is három hónap alatt lett Amerika kedvence – és ez az összes többi rock’n’roll sztárra is igaz. Ennek megvolt a háttere, és az akkor még nagyon is jól működő lemezeladási biznisznek köszönhetően egy dallal is dollármilliomos lehettél. Volt, aki a csúcsra jutott és kibírta, de volt, aki nem. Akkor is volt olyan, akit a gépezet kreált, és volt olyan, aki emellett vagy e nélkül is tudott eredeti lenni. A könnyűzenének mindig ezer arca volt, nem igaz, hogy csak egyféleképpen születtek híres előadók.

fotó: Püsök Renáta/bepure photo
fotó: Püsök Renáta/bepure photo

Rúzsa Magdi, Caramel, a Tóth-lányok, Oláh Ibolya esetében egyáltalán nem baj, hogy volt a Megasztár, hiszen lehet, hogy ők másképp nem tudtak volna érvényesülni.  Miért lett volna jó, ha például Caramel szegénységben, ismeretlenségben marad? Vagy Gáspár Laci? Miért ne lehetnének ott, ahova eljutottak? Például a szegény gyerekeknek nagyon jót tett a Megasztár. Értem azt a kritikát, amikor valaki azt mondja, hogy „jó, de ez karaoke sztár, hiszen odajön, elénekel egy dalt a Whitney Houstontól, aztán ennyi”. Ez a szórakoztatás része, de adott esetben ez kevés, hogy valaki az egész ország kedvence legyen, és valóban egy komoly előadóvá váljon. Ezt mindig is tudta a műsor is, és a szereplők is a műsorban.

– A most aktuális „Kismenők” című műsorban feltűnt gyerekek között is vannak zenészek. Milyen élmény gyerekekkel dolgozni? Látsz bármilyen hasonlóságot abban, hogy életkortól függetlenül az ember bizonyos dolgokra ugyanúgy reagál, akár felnőtt, akár gyerek?

Persze. A gyerekekkel nagyon jó együtt dolgozni, mert ők még tiszták, nagyobb az esély, hogy nincsenek elrontva olyan értelemben, hogy őszinték, elmondják, amit gondolnak, nagyon lelkesen vetik bele magukat a dolgokba, a munkába. Nem is tekintik munkának, sokkal inkább játéknak. Nagyon jó tapasztalataim vannak velük. Nyilván óriási különbség, van egy hétéves és egy 15 éves között, egészen más világ. Az is fontos különbség, hogy mivel foglalkozik, hiszen egészen más egy zenész, egy énekes, mint egy akrobata. Érdekes helyzet és új helyzet ez számomra is, hiszen eddig mindig műsorvezető voltam, most pedig csapatkapitány is vagyok, másképp kell foglalkozni a gyerekekkel. Ami meglepett, hogy mennyire megérint, mi történik velük, és utálom, ha kiesik valaki, vagy ha a zsűri, vagy a stúdióban helyet foglaló szavazók nem adnak elég pontot. Korábban ezt egy kicsit lazábban vettem, persze akkor is voltak kedvencek, mert rám is hatott mindaz, ami a nézőre, de most ez a hatás sokkal intenzívebb. Egy-egy gyereknek a kiesésébe most belehalok. Vannak zenészeim is, akiknek el kellett menniük a műsorból és nem értem miért, holott szerintem nagyon jók. Persze a zenészekkel elfogultabb vagyok, ez is közrejátszik. A zene az egyik leggyorsabb hatást kifejtő művészet, egy vagy két perc alatt megtörténik minden.

  • Másik fontos aktualitás a legújabb filmed, a „Tiszta szívvel”, amit április 28-án mutatnak be. Hogyan érzel a filmmel kapcsolatban ennyire közel a bemutatóhoz?

Várom a bemutatót, de nagyon izgulok, mert filmet ritkán csinálok. Filmezéssel sokkal kevesebbet tudok foglalkozni, és pont ezért nem mindegy, hogy az ember megbukik vagy sem. Ennek a filmnek több olyan vállalása is van, amitől meredek történet lesz. Úgy gondolom, hogy az emberek szeretni fogják, de azért találkoznak benne néhány rendhagyó dologgal, eleve például a kerekesszékes gengszterekkel. Ez egy olyan akció-vígjáték, ahol kerekesszékkel, fegyverrel olyan kalandokba, akciókba keverednek a szereplők, amibe alapvetően a normális, járni tudó emberek szoktak. Ettől egy kicsit abszurd és extrémebb, de ugyanakkor szórakoztató is lesz a film. A társadalom egyik legkiszolgáltatottabb rétegét helyezem egyfajta mozihős szerepbe, és ez a helyzet alkalmat ad arra is, hogy beszéljünk nagyon fontos emberi dolgokról. Szólni fog az apa-fiú kapcsolatról, arról, hogy egy anyának milyen nehéz, ha mozgássérült gyereke van, és a gyereknek mennyire nehéz, hogy a világ őt mindig másnak tartja. Ehhez egy izgalmas forma társul, egy furcsa felvetés, miszerint a kalandfilm és az akciófilm jellemzőit összekevertem a kis realista kerekesszékes világgal.

A film másik nagyon fontos vállalása, hogy igazi kerekesszékesek játsszák a főbb szerepeket Thuróczy Szabolcs mellett, közülük sokan először szerepelnek filmben. Ez mindig egy kockázatos dolog, hiszen vagy bejön, vagy nem. Bízom benne, hogy bejön, mert a tesztvetítésünk, amit a Magyar Filmalap szervezett, hiszen ők adták a támogatást, nagyon jól sikerült. Másfél évig próbáltunk a gyerekekkel, sok munkát kellett beletenni. Fenyvesi Zoli főszereplőnek, Fekete Ádámnak és a többieknek is meg kellett tanulniuk a vásznon létezni. Ádámnak kicsit könnyebb volt, mert ő dramaturgia és forgatókönyvíró szakon végzett, játszik színházakban, de filmben ő is először szerepel. A végeredmény egy nagyon izgalmas és nagyon szerethető emberi film. Különleges, ez idáig nem látott hangulatokkal, humorral, mégis érzékeny, jó emberi sorsokkal foglalkozó történetről van szó, és nagyon bízom benne, hogy az emberek megnézik a mozikban is.

  • A filmmel kapcsolatban a filmzene mellett sem mehetünk el szó nélkül, aminek a szerzője Kalotás Csaba. Azonban, ha jól tudom, az eredeti terv szerint magyar zenekaroktól kértetek volna be dalokat, és így állt volna össze a filmzene. Hogyan alakult át a koncepció?

Engem nagyon-nagyon izgat a filmzene, és nagyon nagy elvárásaim is vannak ezzel kapcsolatban, viszont olyan alkat vagyok, aki nem tudja egészen pontosan, hogy milyen zenét akar a filmjéhez. Azt tudtam, hogy mainstream filmhez kapcsolódó zenét nem szeretnék. Korábban szerettem volna Lajkó Félixet is felkérni, de az ő stílusa nem illik ehhez a filmhez, drága is lett volna, és állandóan ott kellett volna lennem nála, amíg készül a zene, erre nem volt idő. Talán egyszer egy másik filmnél összejön. Tövisházi Ambrus csinálta a Pánik zenéjét, de úgy gondoltam, hogy Ambrus játékos világa, ahogy nagyon ügyesen használ mindenféle régi hangszert a gagyitól a minőségiig, most nem állt össze a fejemben ezzel a filmmel. Most másfajta „cool” érzést kerestem, ami ott megvolt. A vágás során nagyon sok magyar zenét elkezdtem próbálgatni, meg külföldi dalokat is, és kezdett kikristályosodni, hogy van két olyan Volkova Sisters-szám is, aminek a bizarr, elképesztő tehetségről árulkodó világa nagyon vonzó, és ez benne van a filmben is. Kalotás Csabit egyébként nagyon sok filmrendező kollégám ismeri, és nagyon sok filmnek ő szerezte a zenéjét. Csabi egyrészt elektromos zenész, másrészt pedig ezt a közeget jól ismeri, illetve Berger Dalma, a Volkova Sisters énekese is jó barátja. Így állt össze végül a kép, és Csabi lett a zeneszerző. Négy-öt dalt is írt ehhez a filmhez, amik különböző hosszúságúak – másfél perctől a négy percesig -, van, ami inkább táncos, van, ami inkább slágerszerű. Ezeket is a Dalma énekli fel, mindegyik sokkal másabb, mint a Volkova, de ez rendben is van így, hiszen a filmzenéhez ő a hangját adja a mi kérésünknek megfelelően, ez nem a saját stílusa. Nagyon elégedett vagyok velük, szóval szerintem nagyon különleges zenék születtek, tökös, dögös slágerek. Ettől függetlenül megmaradtak a külföldi zenekarok is, akiket mind én gyűjtöttem. Weyer Balázs volt a film zenei főszerkesztője, de nagyon sok minden tőlem ered, vagy Balázs mutatott remek zenéket, és azokból választottam. Egy filmzenétől én azt várom, hogy legyen eredeti, szolgálja a filmet, legyen dögös, és hallgatható, de közben furcsa. Jelen esetben úgy érzem, ez sikerült, minden összeállt, és Kalotás Csabi munkája mellett örök hála az összes magyar zenekarnak, például a Middlemist Rednek, akiknek a dalai szerepelhetnek a filmben.

  • fotó: Püsök Renáta/bepure photo
    fotó: Püsök Renáta/bepure photo

    A film kapcsán bizonyára el kellett mélyülnöd a mai magyar zenei életben, de egyébként figyelemmel kíséred a történéséket ezen a színtéren?

Is-is. Korszakaim vannak, rengeteg zenekarról tudok valamit, nagyon sokról pedig nem. Akkezdet Phiairól például tudok, de persze voltam már Majka koncerten is, vele együtt is dolgozunk, a barátom. Rockban nagyon szeretem a Tankcsapdát, a Szabó Balázs Bandáját – imádom, ahogy a népzenét keveri a rockkal. Szeretem a Péterfy Boriékat is. Ugyanakkor szeretem a Tóth Vera hangját, Caramel slágereit – bár esetükben nyilván a személyes kötődés is közrejátszik. Összességében mindenevő vagyok, széles zenei repertoárból válogatok, ami jó, azt szeretem, de kicsit sem tartom magam zenei szakértőnek.

  • A nyitottság talán egyébként is fontosabb bizonyos esetekben.

Ha nyitott vagy, az szerintem mindig jó.

 

 

 

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ