ROCK AND ROLL HALL OF FAME 2016

Április 8-án New Yorkban 31. alkalommal került megrendezésre a Rock and Roll Hall of Fame beiktató ceremóniája. A 2016-os évfolyam: a Deep Purple, Steve Miller, a Chicago, a Cheap Trick (a zenekar épp reneszánszát éli, és idén a Record Store Day /Lemezboltok Napja/ alkalmából két különleges kiadvánnyal is kedveskedik rajongóinak), az N.W.A. és a dalszerző/producer Bert Berns. Egy ilyen estének számos emlékezetes momentuma van, néhányat közülük mi is kiemeltünk.

Az est nyitányaként először David Bowie-ról emlékeztek meg:

Kid Rock a Cheap Trick felvezetésének volt felelőse:

Lars Ulrich pedig Deep Purple-rajongóként a hard rock pionírokhoz intézett beszédet:

A beiktatás nem csak a ceremónia alkalmával kelti fel Amerika és Európa zenei sajtójának figyelmét. Nem ritka, hogy a jelölés, vagy a már kihirdetett végleges névsor kisebb-nagyobb viharokat kavar, például amikor egy több évtizede működő, ám több-kevesebb tagcserén átesett zenekar kerül beiktatásra. Történt ez 2014-ben a Kiss, idén pedig a Deep Purple esetében. A probléma ilyenkor általában abból fakad, kik kerülnek beiktatásra az egykori és jelenlegi zenésztársak közül, illetve milyen felállás lépjen fel a ceremónián. Két évvel ezelőtt a Kiss és a Rock and Roll Hall of Fame elnöke, Joel Peresman nézetkülönbségének alakulását a Rolling Stone magazin is végigkísérte: a zenekar ragaszkodott volna ahhoz, hogy ne csak a négy alapító tag kerüljön beiktatásra, a Hall of Fame-nek erről más volt a véleménye. Idén a Deep Purple-nek is szembesülnie kellett azzal, hogy nem minden jelenlegi és korábbi zenésztárs kapott jelölést. Az ő helyzetüket még tovább nehezítette, hogy Richie Blackmore távolmaradásának okáról egy Facebook posztban úgy fogalmazott, a jelenlegi menedzsment nem engedi, hogy megjelenjen személyesen. Ezzel szemben a zenekar és a menedzsment elmondása szerint pusztán arról volt szó, hogy mindenképp a jelenlegi felállásban akartak játszani azon az estén, ezt a kompromisszumot kötötték a Rock Hall illetékeseivel is, és valamennyi beiktatott korábbi taggal is sikerült ezt megbeszélni.

A Kiss, pontosabban Gene Simmons idén sem maradt ki a buliból: MC Ren (N.W.A.) beszédében nyilvánosan válaszolt a Kiss basszusgitárosának, aki nemrég a Rolling Stone-nak adott interjújában azt mondta, alig várja a rap halálát.

De mit is jelent ez az elismerés, mi a háttere ennek a „rock and roll cirkusznak”? Még 1983-ban néhány zeneipari szakember (többek között az Atlantic Records alapítója, Ahmet Ertegun és Jann Werner a Rolling Stone magazintól) életre hívta a Rock and Roll Hall of Fame Alapítványt azzal a célkitűzéssel, hogy elismerjék azokat a zenészeket, akik komoly hatással voltak arra a műfajra, ami „korunk legnépszerűbb zenéjévé vált”.  1986-ban tartották az első beiktatási ceremóniát New Yorkban, és 1995 szeptemberében Clevelandben megnyitotta kapuit a múzeum is, mely gyűjti, megőrzi és kiállítja a rock and roll valamennyi “ereklyéjét”, igen gazdag könyvtárral és archívummal rendelkezik, valamint oktatási programokat is kínál. Maga múzeum tehát egyfajta összegzése mindannak, ami az alapítvány működésének célja. Ennek a nagy egésznek része a beiktatás is a rock and roll halhatatlanjainak névsorába.

rock-and-roll-hall-of-fame-and-museum-lights

Az idei 31. ceremóniát megelőző 30 alkalommal összesen 749 személy került beiktatásra. A csúcstartó Eric Clapton: mint a Yarbirds és a Cream tagja, valamint szólókarrierje elismeréseként is szerepel a névsorban. Kétszeresen beiktatottak száma ennél valamivel több, a teljesség igénye nélkül: mind a négy Beatles-tag, valamint Lou Reed, Peter Gabriel, és Jimmy Page munkásságát is elismerték mind szólóban, mind zenekari tagként, Ron Wood pedig két zenekar (The Rolling Stone, The Small Faces/Faces) tagjaként is bekerült.

Természetesen nem minden arany, ami fénylik. Számos kritika is éri a Rock Hall, pontosabban a beiktatás szempontrendszerét. Tim Sommer zenész, producer, DJ, VJ, az Atlantic Records A&R munkatársa, publicista az Observer hasábjain szedte pontokba, mi is a probléma a rendszerrel. Véleménye szerint a Hall túlságosan USA-centrikus, és olyan zenekarok, művészek neve, mint például a Thin Lizzy, a Roxy Music, a T. Rex, a Smith vagy Kate Bush még csak fel sem merül.
Emellett olyan műfajok is mellőzöttek, mint a heavy metal – példaként említi, hogy a Judas Priest, az Iron Maiden vagy a Slayer sincs a beiktatottak között, illetve a punk rock sem örvend éppen népszerűségnek (a már beiktatott Green Day-t leszámítva).
Sommer szerint az nagyon pozitív, hogy nem csak a ma is aktív előadókat ismerik el, hanem az Early Influences és a Non-Performers kategóriában olyanoknak is jut hely, akik vagy még a rock and roll előtt vagy nem zenészként alkottak e téren maradandót, de még így is kiszorulnak sokan, mint például Les Paul, akinek hálás mindenki, akár használni, akár csak hallgatni szereti az elektromos gitárt.

Akárhogy is, alapvetően igenes nemes célkitűzésekkel és látványos eredményekkel végzi az alapítvány a munkáját, és évente ezen az egy estén is végül mindenki jól érzi magát.